. Végül megérkezett a vonat a Keleti pályaudvarra, ez a név meglepett, hiszen a vonat nyugatról jött, nem pedig keletről. Nem volt sok utazó és ezért, amikor ráleptem a peronra, gyakorlatilag üresnek láttam, szürke, szomorú. Egy jólöltözött, középkorú férfi közeledett hozzám meg a nevem iránt érdeklődött. Erzsi akkori férjének, Ervin unokatestvérének volt a barátja, ő és édesapja, sógorom apjának bátyja, az 1956-os forradalom után sem menekültek el, egyedül éltek Budapest szívében az Erzsébet híd mellett. Ezt az embert én nem ismertem, Ervin az unokatestvérén keresztül vette fel vele a kapcsolatot azzal a kéréssel, hogy érkezésemkor segítsen és irányítsa az első lépéseimet, hiszen az ösztöndíjpályázatomra még mindig nem kaptam semmiféle választ. Megtudtam, hogy az illető egy nagyon közismert középiskola igazgatója volt, amely korábban evangélikus egyház volt, később pedig a kommunista állam kisajátította. Komoly ember volt, kissé mogorva és egyáltalán nem empatikus, mintha azt mutatná, hogy csak a kötelezettséget teljesíti. Beültetett a kocsijába, már nem emlékszem, hogy orosz Lada, vagy keletnémet Wartburg, Trabant volt járgány, akkoriban ezek voltak az egyetlen kapható járművek és felvitt a budai erődnegyedbe. Ott, a Szentháromság tér mellett, a Halászbástyától és a Mátyás király neogótikus templomától mellett kapott helyet a Villamos mérnök főiskola hallgatóinak diákszállása, épület, amely a kommunista kisajátítás előtt háromemeletes palota volt. Bemutatta az intézmény igazgató kollégájának és elköszönt, soha többé nem láttam. Ez 1971 európai tavaszának végén történt és a szállás tele van különböző tartományból érkező, Budapesten tartózkodó magyar diákokkal és meglepetésemre rengeteg külföldivel, kubaiakkal, vietnamiakkal, afrikaiakkal stb. mindegyik politikai ösztöndíjat élvező fiatalok, akiket a hazájuk forradalmi kormányok küldték tovább tanulásra. Magyarországon Oroszországhoz és a Varsói Szerződés többi országához hasonlóan nemcsak mérnöki, jogi, orvosi stb., felsőoktatáshoz jutottak, hanem magyar nyelv órákra és politikai, azaz a kommunista ideológiáról is kaptak elméleti okitást. Közeledtek az iskolaév utolsó napjai és vizsgái, a diákszálló teljes szobája és ágya foglalt volt emiatt az igazgató elhelyezett engem az alagsorban lévő betegszobába. Itt teltek a tartózkodásom első napjai, amíg vártam, hogy valamelyik szobában kiüresedjen egy ágy. Egyik betegszoba fala az utcára nézet és mivel az alagsorban volt elhelyezve, egyetlen kis ablaka fej magaságban kapott helyett, onnan nézhettem a járdát, ahogy az emberek cipőjüket láttam, ahogyan jártak-keltek, a kocsik és buszok kerekeit. Nehezen de sikerült felmérni a „terepet”, a magyar diákok, akikkel találkoztam kedvesek voltak és segítettek megkeresni a menzát és felkutatni az épületet. Már az első, egyébként elég gyatra beszéltetésem magyarul jól sikerült, hisz bár nehezen találtam a szavakat ők meglepődöttek és elismerték a helyes kiejtésemet. Keveset emlékszem erre az első egy-két hétre a betegszobába, annál inkább a közel két hónapra, amit töltöttem az egyik diák szobában miközben kutattam az ösztöndíjam után. Ahogyan a magyar diákok végezték az évi tanulmányit és letették a vizsgákat, a külföldiekkel ellentétben, kevés kivétellel visszatértek a lakóhelyükre, faluira, városaira. De a külföldi diákok száma is csökkent, hisz voltak, akik befejezték tanulmányit és kormányuk országukra küldte vissza. Azok számára, akiknek maradni kellett pedig nyári táborokat, tovább képzésre szerveztek, így a szállás elég üresen maradt. Ott szőrösebben barátkoztam két magyar diákkal, K. Tamással és Gézával és Carlossal egy mozambiki néger fiúval, aki jól tudott magyarul, mert négyünket összehozott a zene, hisz mindegyik szeretett gitározni, énekelni.

. Finalmente el tren llegó a la estación de tren de Keleti, este nombre me sorprendió, ya que el tren venía del oeste, no del este. No eran muchos viajeros y por eso, cuando me topé con el andén, lo vi prácticamente vacío, gris y triste. Un hombre de mediana edad bien vestido se me acercó y me preguntó mi nombre. Era amigo del entonces marido de Erzsi, primo de Ervin, él y su padre, hermano del padre de mi cuñado, no huyeron ni siquiera después de la revolución de 1956, vivían solos en el corazón de Budapest, junto al puente Erzsébet. No conocía a esta persona, Ervin lo contactó a través de su primo con el pedido de que me ayudara y guiara en mis primeros pasos a mi llegada, ya que aún no había recibido respuesta a mi solicitud de beca. Supe que la persona era el director de una escuela secundaria muy conocida que solía ser una iglesia luterana y luego fue expropiada por el estado comunista.Era un hombre serio, algo hosco y nada empático, como para demostrar que sólo cumplía una obligación. Me metió en su coche, no recuerdo si era un Lada ruso o un Wartburg o Trabant de Alemania del Este, eran los únicos vehículos disponibles en ese momento, y me llevó hasta el barrio de la fortaleza de Buda. Allí, junto a Szentáromság tér, junto al Bastión de los Pescadores y la iglesia neogótica del rey Mátyás, se ubicaba la residencia de estudiantes de la Facultad de Ingeniería Eléctrica, un edificio que antes de la expropiación comunista era un palacio de tres plantas. . Me presentó a su colega, el director de la institución, y se despidió, nunca más lo volví a ver. Esto ocurrió a finales de la primavera europea de 1971 y el alojamiento estaba lleno de estudiantes húngaros de diferentes provincias alojados en Budapest y, para mi sorpresa, muchos extranjeros, cubanos, vietnamitas, africanos, etc. todos ellos son jóvenes becados políticamente, enviados a estudiar por los gobiernos revolucionarios de su país.En Hungría, al igual que Rusia y los demás países del Pacto de Varsovia, no sólo tenían acceso a una educación superior en ingeniería, derecho, medicina, etc., sino que también recibían lecciones de idioma húngaro y lecturas teóricas sobre ideología política, es decir, comunista. Se acercaban los últimos días del año escolar y los exámenes, toda la habitación y la cama de la residencia de estudiantes estaban ocupadas, por lo que el director me colocó en la habitación de pacientes en el sótano. Los primeros días de mi estancia los pasé aquí, mientras esperaba que hubiera una cama disponible en una de las habitaciones. La pared de una de las habitaciones de los pacientes daba a la calle y como estaba ubicada en el sótano, su única ventana pequeña estaba a la altura de la cabeza, por lo que desde allí podía mirar la acera, ya que podía ver los zapatos de las personas, su forma de caminar. y se levantaron, las ruedas de los coches y autobuses. Fue difícil, pero logré evaluar el "terreno", los estudiantes húngaros que conocí fueron amables y me ayudaron a encontrar la cantina y localizar el edificio.Incluso mi primera conversación en húngaro, por lo demás bastante pobre, fue bien, porque aunque me costó encontrar las palabras, se sorprendieron y reconocieron mi pronunciación correcta. No recuerdo mucho de esa primera semana o dos en la habitación del enfermo, menos aún de los casi dos meses que pasé en una de las habitaciones de estudiantes mientras investigaba para mi beca. Así como los estudiantes húngaros terminaron los estudios del año y aprobaron los exámenes, a diferencia de los extranjeros, salvo contadas excepciones regresaron a sus lugares de residencia, pueblos y ciudades. Pero el número de estudiantes extranjeros también disminuyó, porque hubo quienes terminaron sus estudios y fueron enviados de regreso a su país por su gobierno. Para aquellos que tuvieron que quedarse, se organizaron campamentos de verano para seguir formándose, por lo que el alojamiento quedó bastante vacío. Allí me hice muy amigo de dos estudiantes húngaros, K. Tamás y Géza, y de Carlos, un chico negro mozambiqueño que conocía bien el húngaro, porque a los cuatro nos unía la música, porque a todos les gustaba tocar la guitarra y cantar.